PEDAGÓGUSHIVATÁS

100 éve született dr. Kiss Lajos, a nyíregyházi tanítóképző igazgatója

(Nyíregyháza 2010 PEDAGÓGUSHIVATÁS A Magyar Pedagógiai Társaság Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tagozata kiadványának elektronikus változata)

A tanulmányok szerzői:

Dr. Dráviczki Sándor főiskolai tanár

Raffay Zoltánné ny. gyakorló ált. isk. igazgatóhelyettes

Dr. Madácsi Mária főiskolai docens

Bartha Dénes ny. középiskolai igazgató

† Dr. Kiss Lajos nyíregyházi tanítóképző igazgatója

A kötet tanulmányai 2010. április 19-én, Nyíregyházán a Magyar Pedagógiai Társaság Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tagozata által szervezett 100 éve született dr. Kiss Lajos, a nyíregyházi tanítóképző igazgatója című rendezvényen elhangzott előadások változata

Dráviczki Sándor A Nyíregyházi Állami Tanítóképző történetének vázlata

A XIX. század végén egyre érezhetőbbé vált az ország északkeleti részeiben a műveltségbeli hátrányos helyzet. Az 1871-ben kiadott népszámlálási adatok szerint pl. Szabolcs vármegyében a 265600 lakos közül csak 20100 tudott olvasni, és teljesen írástudatlan volt 171782. Kedvező változás a XIX. század utolsó negyedében sem történt. Érthetetlen módon azonban sem az egyház, sem az állam nem szervezett új tanítóképzőt 1868-at követően sem, pedig 1897. november 19-én Bencs Kálmán, Nyíregyháza polgármestere rendkívüli képviselői közgyűlésen felvetette egy tanítóképző létrehozásának a gondolatát. Ezután a képviselőtestület megbízta dr. Ferlicska Kálmán országgyűlési képviselőt a képző létesítésével, de sajnos a kezdeményezés nem járt sikerrel. Az állam az általa tervezett három képzőt akkor Pápán, Eperjesen és Sepsiszentgyörgyön hozta létre. A következő kezdeményezésre 1914-ben került sor, aminek eredményeként Nyíregyházán állami tanítóképző intézet nyitotta meg kapuit. A nyíregyházi állami tanítóképzőnek létrejöttekor a végvár szerepét szánta mind az állam, mind az egyház. Az „iszonytató” megyei, s környékbeli műveltségi elmaradottság lassú felszámolása volt a cél, mert pl. 1901-ben Szabolcsban a tanköteleseknek csupán 73,3%-a járt iskolába. 1909/1910-ben 8156 tanköteles – különböző akadályok miatt – egyáltalán nem járt iskolába, s ez az összes tanköteles több mint 19 %-a. S még nem számoltuk hozzá az évközben kimaradókat és a sok hiányzás miatt osztályozhatatlanokat stb. Az intézetet az 1914. évi július 15-én kelt 95.375/1914. IV.b.ü. V.K.M. számú rendelettel létesítették. Alapításának ügye szorosan összefüggött a hajdúdorogi görög katolikus püspökség 1912-ben történő kanonizálásával. A Hajdúdorogi Egyházmegye felállítása előtt szláv és román liturgikus nyelvű egyházmegyében élt az emiatt létében fenyegetett görög katolikus magyarság. Az új egyházmegyében X. Pius pápa engedélyezte, hogy a liturgia nyelve az ógörög legyen, s ennek keretén belül a magyar nyelv a nyugati egyház gyakorlata szerint érvényesüljön. A püspökség felállítása a magyar görög katolikus közösség védelmét és a nemzetiségek visszaszorítását szolgálta. A magyar kormány a római Szentszékkel való megállapodás értelmében kötelezettséget vállalt, hogy az új egyházmegye székhelyén – ami Nyíregyháza lett – állami tanítóképző intézetet alapít, hogy az akkor még önálló kulturális intézmények létesítésére anyagiakkal nem rendelkező püspökséget magyar görög katolikus tanítókkal és kántorokkal lássa el. Erre utal Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi államtitkárnak 1914. július 15-én kelt, a püspökhöz intézett levele is. A képző görög katolikus sajátosságát mutatja az is, hogy a kántorképzés már az I. osztályban elkezdődött. Ez azokban az állami intézetekben, ahol görög katolikus kántorképzés volt, mint pl. Sárospatakon, csak a III. osztályban vette kezdetét. A püspök egy későbbi levelében pedig arról írt, hogy a tanítóképző csupán abból az okból nem létesülhetett felekezeti jelleggel, mert nem állt rendelkezésre megfelelő számú görög katolikus vallású „tanerő”, ami szintén igaz, de nem ez volt az egyedüli ok. Az igazgatói teendők ellátásával Kuzaila Pétert, a kolozsvári magyar királyi tanítóképző intézet tanárát bízták meg. A szervezési munkát a világháború kitörése jelentősen nem gátolta, mert Tisza István miniszterelnök „nemzetvédelmi kultúrpolitikája” következtében nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az intézet létrejöjjön. Ezért már az 1914–15. évi költségvetésből 200000 koronát különített el a nyíregyházi képző céljaira. A tanítóképző szervezésében a magyar nemzetiségi politika védelme is szerepet játszott. A Nyírvidék című korabeli napilapból is tudhatjuk, hogy az alapítás évében Nyíregyháza szívesen fogadta az új intézményt, s azonnal négy hold ingyen telket és tekintélyes pénzbeli hozzájárulást ígért. Példaértékű az a támogatás, melyet a város tanúsított, mert háborús körülmények között e pénzhiányos időben is fontosnak tartotta az oktatás, a művelődés fejlődését. Kuzaila jó érzékkel fogott hozzá az intézet szervezéséhez. Felismerte, hogy nemcsak a görög katolikus egyház támogatására számíthat a kántorképzésben, hanem az evangélikus egyházra is, ugyanis felajánlotta az evangélikus tanulók számára a kántori oklevél megszerzésének lehetőségét, sőt tervbe vette a többi felekezet igényeinek kielégítését is. Így próbálta elérni, hogy az egyetlen szabolcsi tanítóképzőt minden felekezet pártolólag fogadja. Az alkalmassági vizsgát követően 1914. szeptember 18-án 42 tanuló kezdte meg tanulmányait a megye első állami tanítóképzőjében. 1914-ben a működés tényleges megkezdése szempontjából első feladat volt a megfelelő elhelyezésről való gondoskodás. Korszerű intézet létrehozásáról szó sem lehetett, mert ehhez hiányoztak a szükséges anyagi feltételek, mindenekelőtt az önálló kezelésű, saját iskolaépület. Ezért az első években gyakran kellett elfogadható bérépület után nézni. 1914-ben az intézet tanulmányi épülete a város északi szélén, a Vay Ádám utca 68. szám földszintes bérházában nyert elhelyezést. Az internátus és a „köztartás” első bérhelyisége a Szabolcs utca 4. szám alatti épület volt. A tanulólétszám növekedése, a gyakorlóiskola nyitása a helyiségek belső alakítását, illetve újabb épületek bérbevételét tette szükségessé. 1924 szeptemberében a nyíregyházi állami tanítóképzőben is megnyílt az ötödik osztály, ez újabb átalakításokat követelt meg. Ebben az időben már 4 különböző épületben működött az intézet. Ez a széttagoltság elviselhetetlenül megnehezítette az oktató-nevelő munkát. Szükségessé vált olyan megoldás keresése, mely e kaotikus állapoton változtathatott volna. Lukács Béla tanár már az 1924. április 9-én tartott tanárkari értekezleten felvetette annak a gondolatát, hogy az új pénzügyi palota felépítésével megüresedő állampénztár épületét a tanítóképző intézet számára szerezzék meg. Hosszan tartó tárgyalások kezdődtek, melyeket végül siker koronázott, s 1926. február 23-án létrejött a szerződés az iskola igazgatója és id. Barzó Mihályné bérbeadó között. Az épület az akkori állapotában nem szolgálhatta a képzést, átalakításokra volt szükség, melyeket még azon a nyáron elvégeztek. Az új elhelyezéssel megszűnt az eddigi széttagoltság: a tanulmányi épület, a 80 fős internátus, a „köztartás” egy telken kapott helyett, mégpedig a Széchenyi u. 6. szám alatt lévő egyemeletes, s a Báthori utca 1. szám alatti földszintes épületekben. Az oktató-nevelő munka szempontjából ez óriási jelentőségű volt. A problémák mégsem oldódtak meg. Sarudy Ottó királyi főigazgató 1928. október 5-i látogatása során a következőket mondta: „Az épület kicsi. Nem iskolai célra készült, így természetesen nem felelhet meg a tanítóképző sajátos célkitűzésének”. A zsúfoltság az új körülmények között is éreztette hatását. Továbbra sem volt természettudományi előadóterem, zongoragyakorló-fülke, tornaterem. Az épület helyiségeiben évekig nem volt változtatás, majd 1936-ban a kémia- és az olvasószoba közti fal eltávolításával egy 9 m hosszú termet nyertek, mely előadóteremként szolgált. 1937-ben Dohanics János igazgató a fennállásának 25 éves évfordulójához közeledő intézet végleges elhelyezésének megoldását kérte a vk. minisztertől. Ekkor merült fel az a koncepció, hogy az 1921-ben a város által az intézetnek ajándékba adott 4 kh. terjedelmű területre pavilonszerű tanítóképző intézet épüljön, vagy a Báthory utca földszintes épületére emeletráépítéssel oldják meg végérvényesen az elhelyezést. A tervnek realitást adtak azok a tények, miszerint a debreceni református kollégium 400 éves jubileuma alkalmából 260000 pengő ajándékban részesült, a sárospataki állami tanítóképzőt az állam a református hitfelekezetnek ajándékozta, tehát „Méltányos, hogy az ország legszegényebb hitfelekezete valláserkölcsi és kulturális érdekeit szolgáló egyetlen görög katolikus jellegű intézményét a kor színvonalára fejlesztessék”. (Idézet Dohanics igazgató leveléből.) Sajnos az elképzelések megvalósítását az ország gazdasági helyzetére való hivatkozással Hóman Bálint vk. miniszter elutasította. Az 1938-tól induló líceumi képzés a növendékek számának növekedését eredményezte. Kiss József, debreceni tankerületi királyi főigazgató is 1939. december 5-i látogatása során az épületet líceum és tanítóképző intézet számára teljesen alkalmatlannak találta. Megállapította, hogy a III., IV., és V. osztály tanterme „olyan szegényes, hogy a legeldugottabb polgári iskolában sem felelne meg a tantermekkel kapcsolatban támasztott követelményeknek”. 1942 szeptemberében nyílt meg a gyakorlóiskola harmadik tanulócsoportja, melynek elhelyezése további nehézséget okozott. A főépület egyik szertárát (18,4 m2) kellett átalakítani számukra tanteremmé. A kedvezőtlen elhelyezési körülményektől eltekintve mégis meg kell állapítanunk, hogy az új tanulócsoport alaposabb gyakorlati képzést tett lehetővé. Az intézet épülete az 1944. szeptember 6-i, a várost ért súlyos légitámadás és a háborús harcok következtében nagyobb kárt nem szenvedett. A reá hullott 13 kisebb légiakna csak csekélyebb tetőrongálást okozott. A tanév végére ezt a károsodást sikerült helyreállítani. Azok a törekvések, amelyek a tanítóképző számára jobb elhelyezési lehetőséget céloztak meg, 1955-ben vezettek eredményre. Ennek köszönhetően a diákotthont a Széchenyi utca 36. szám alá költöztették. Így sokkal kényelmesebben s a pedagógiai követelményeknek megfelelőbben tudták elhelyezni az osztályokat. Az átalakítások után az intézet 11 osztályteremmel, díszteremmel, természettudományi előadóteremmel, fizikai, kémiai, biológiai, rajz-, kézimunka-, testnevelési szertárakkal és 4 zene- gyakorlóteremmel rendelkezett. A földszinti hálótermek tornateremmé való átalakításával pedig egy régi álom vált valóra. Az új körülmények jobb feltételeket biztosítottak ugyan, ám a tantermek, a gyakorlóiskolai termek mégsem elégítették ki a korszerűség követelményeit. Dr. Kiss Lajos igazgató 1956-ban ezért kéréssel fordult a Megyei Tanács X. oktatási osztályához, hogy az iskola számára a következő évben a Vasvári Pál Gimnázium épületében biztosítsa az új elhelyezést. A kérést sajnos nem teljesítették. Az 1955-ös állapot is csak rövid ideig állhatott fenn, mert 2 év elteltével a diákotthon visszaköltözött a tanítóképző épületébe, átadva a helyet a városban létesített tanácsakadémia számára. Ezt követően az intézet elhelyezésében megszűnéséig már nem történt változás. Az nyíregyházi állami tanítóképző alapító tanárai Kuzaila Péter megbízott igazgató, Orbán András segédtanár és Lukács Béla megbízott nevelő voltak. Kuzaila a kolozsvári állami tanítóképző intézetből került át Nyíregyházára, mögötte 17 éves pedagógusi múlt állt. Megbízatásánál meghatározó volt jó szervezőkészsége. Az ének–zene szakja mellett más tantárgy, például a matematika tanítására is alkalmas igazi tekintély volt tanártársai és felettesei szemében. Orbán és Lukács pályakezdő fiatalok voltak, előbbi történelem–földrajz, utóbbi ének–zene szakos. Mindhárman rendelkeztek tanítóképző intézeti tanári oklevéllel is. A nyíregyházi fiúképzőben 1924 nyarán az első nyugdíjba vonulók között találjuk Kuzaila Péter igazgató nevét. Klebelsberg Kunó vk. miniszter ezt követően a tantestületből Lukács Béla tanítóképző intézeti tanárt bízta meg az igazgatással. Ő hét évig vezette az iskolát. 1934–1936 között Bácsfalvy (Ehrlich) Antal helyettes igazgatói minőségben, majd 1936-tól Dohanics János megbízott igazgatóként, 1938-tól igazgatóként állt az intézet élén. Az igazgató személyének kiválasztásakor a vk. miniszter továbbra is elsődleges szempontként vette figyelembe, hogy görög katolikus vallású legyen, és tanítóképző intézeti tanári végzettséggel rendelkezzen. A képzőben az 1948/49-es tanév végéig Dohanics János látta el az igazgatói teendőket, aki 13 évig állt az intézet élén. A tankerületi főigazgató 1555/1949. sz. rendelete mentette fel feladatai ellátása alól, de a későbbiekben is a képzőben folytatta tanári munkáját. Az igazgatói székben őt dr. Kiss Lajos pedagógia–filozófia szakos tanítóképző intézeti tanár követte, aki 1936-tól tanított az iskolában. 1959 tavaszán a felsőfokú tanítóképző szervezésével nem Kiss Lajost, hanem Adriányi Lászlót, a nyíregyházi Kossuth Lajos Gimnázium igazgatóját bízták meg, s ettől kezdve ő igazgatta az “elhaló” középfokú tanítóképzőt is. Dr. Kiss Lajos nagyszerű szaktanára volt intézetének. Pályafutását a debreceni tanítóképző főiskolán fejezte be, közben óraadóként tanított az egyetemen is. Kiss Lajos 1936-ban került az intézetbe, dr. Tóth Antal helyét foglalta el, aki 1933-ba a budapesti állami tanítóképzőbe került, illetve 1937-től a kőszegi tanítóképzőben tanított. 1936-ban Kiss Lajos tanártársai a következők voltak: Aradvári Béla, Bácsfalvy Antal, Bánhidi Ödön, Bársony Sándor, Csonka Gyula, Lóky Károly, Pfalz György, Sebeők István és Znojemszky Ferenc, a gyakorló iskolában Horváth János és Lakatos Emil. Az évek során a tantestületben több nagytekintélyű szakember tanított. A következőkben szeretném felsorolni az intézetben tanító tanárok neveit: Adriányi László igazgató 1959; Aradvári Béla (Téger Béla) 1916-1944; Áhi Ferenc 1943-1949; Baditz Károly 1942-1951, 1954-1959; Bácsfalvi Antal (Ehrlich Antal) 1918-1946, igazgató 1934-1936; Barabás Tibor 1924-1931; Baranyai Ferenc 1948-1952; Baranyai Vilmos (Proszt Vilmos) 1930-1935; Bart Ödön (Bánhidi Ödön) 1933-1938; Bársony Sándor 1933-1959; Berczi Imre 1950-1952; Bolvári Zoltán 1938-1954; Bögel József 1954-1955; Budai Lajos 1917-1920; Csanádi Béla 1920-1927; Csiky István 1919-1927; Csonka Gyula 1934-1939; Damjanovics Pál 1944-1949; Dégay Zoltán 1927-1928; Dohanics János 1926-1959, igazgató 1936-1949; Diószegi Balázs 1943-1949, 1956-1957; Farkas István 1953-1959; Dr Fiala Endre 1945-1946; Gajári Mihály 1937-1942; Hadházy Lajos 1952-1953; Hegedűs János 1920-1922; Juhász Lajos 1916-1917; Karasz Istvánné 1955-1959; Kántor Antal 1938-1940; Dr Kiss Lajos 1936-1959, igazgató 1949-1959; Dr Konty Gyula 1914-1929; Koroknai Gyula 1950-1951; Kovács Ábel 1918-1923; Krecsák László 1956-1959; Kuzaila Péter igazgató 1914-1924; Lengvári József 1949-1950; Lóky Károly 1935-1952; Losányi Gyula 1951-1957; Lukács Béla 1915-1924, igazgató 1924-1934; Marcelly Kornél 1921-1926, Mácsay Károly 1927-1928; Dr Nagy József 1916-1918; Neubrunn Tóbiás 1920-1930; Orbán András 1914-1935; Ötvös László 1947-1959; Papp Alíz 1955-1959; Pasnáry Győző 1920-1922; Pálfi Zoltán 1941-1942; Dr Pál Jenő 1929-1938; Pfalz György 1936-1938; Dr Romhányi Gyuláné 1952-1959; Sárdi Béla 1945-1954; Sárdi Béláné 1946-1957; Sebeők István 1936-1941; Dr Sonkoly István 1946-1950; Szalay Pál 1953-1959; Szabó József 1957-1959; Szániel István 1933-1936; Takács József 1945-1959; Dr Tóth Antal 1923-1933,1944-1952; Znojemszky Ferenc 1933-1945. A nyíregyházi állami tanítóképzőbe 1914-től 1961-ig – 1960-ban érettségiztek, illetve 1961-ben képesítőztek az utolsó növendékek – 6306 tanuló iratkozott be. Képesítést 1374 fő szerzett. A 6306 tanuló közül – 5725 tanuló adatai ismertek – 252 fő (4,4%) morzsolódott le, ami jónak mondható. A kimaradások száma az alsóbb évfolyamokban magasabb, a felsőbb éveseknél általában kisebb mértékű volt. A legnagyobb mértékű lemorzsolódás 1914–1918 között volt észlelhető:5,5%-os. Ebben nagy szerepet játszott a háború, a fiútanulók katonai kötelezettsége. Sok tanuló katona lett és néhány közülük el is esett a harctéren. Nagyarányú volt még a kimaradás 1944 és 1959 között. Ennek okai között szerepet játszott, hogy nem volt alkalmassági vizsga. A tanulók előképzettsége sem volt minden esetben megfelelő. 1914 és 1948 között (a tanulók vallási megoszlását a statisztikák 1948-ig jelölik) a tanulók felekezeti megoszlása az intézet jellegét és létrehozásának fő célját tükrözte. Az intézet teljesítette azt a célját, hogy a térséget megfelelő számú és képzettségű görög katolikus tanítóval és kántorral ellássa, hisz 30%-ban ezen felekezet tanulói tanultak az intézet falai között. A római katolikusok és a reformátusok magas száma (34,7% és 25,7%) a térség vallási megoszlását tükrözi, mint ahogyan az is, hogy az egyéb felekezetűek is képviselve vannak az állami fenntartású képzőben. Tehát a vegyes vallású Szabolcs minden felekezete magáénak tartotta ezt az intézetet. A tanítóképző alapításakor a képzési idő az 1881. évi 655. és 15.369. sz. miniszteri rendelet értelmében 4 év volt. Magyarországon a tanítóképzés ötévessé alakítása az 1920-as évek elején ment végbe. Előbb hatosztályos képzőt terveztek, de az egyre nehezedő gazdasági helyzet megakadályozta ennek a megvalósítását. Végül a kormány 1923. évi 81.986. sz. rendelete a tanítóképzést öt évfolyamban határozta meg. A nyíregyházi képzőben 1923-tól a rendelet alapján a tanulmányi idő 5 év lett. A tanítóképzés alakulásában az 1938/39-es tanévben következett be változás. Az 1938. évi XIII. és XIV. tc. a 4 éves líceum után a 2 éves tanítóképző akadémiák szervezését rendelte el. A törvény értelmében az 5 éves képzőintézeteket ettől a tanévtől kezdve kellett fokozatosan líceummá átszervezni, vagy pedig fokozatosan megszüntetni. A líceum gyakorlati irányú középiskola volt, és érettségivel zárult, mely jogosítványt adott a tanítóképző akadémiákon való továbbtanulásra. A két évfolyamú akadémiai képzés végén a jelöltek terv szerint államvizsgán szereztek volna tanítói oklevelet. A tanítóképzők líceummá történő átszervezése ugyan megkezdődött, de az akadémiák megszervezése már elmaradt. A háborús viszonyok következtében fellépő tanítóhiány miatt a líceumnak csak az I-III. osztálya nyílt meg, s a tanulók ezután a tanítóképző IV. és V. osztályában folytatták tanulmányaikat. A tanítóképzés továbbra is öt éves maradt, és középfokú iskolában folyt. A nyíregyházi intézetben a VKM. 1938. XIII. tc.-e értelmében beindultak a líceumi osztályok, ugyanakkor a képzős osztályok is működtek tovább, mivel ekkor még volt képzős II–IV. osztály is. 1941-ben a nyíregyházi képzőben is az országos „fejlődésnek” megfelelően hároméves líceumi és kétéves tanítóképzői oktatás keretében folyt a képzés. 1941-ben a VKM. 55600-as rendelete megtiltotta a líceumok IV. osztályának megnyitását, s kötelezte a harmadéves líceumi növendékeket a képző IV., majd V. évfolyamán való továbbtanulásra. Ezt követően a kormányzat csak 1946-tól adta meg a líceumi IV. osztályok nyitásának lehetőségét, amikor is a tanulók a III. líceumi osztály után választhattak a líceumi, illetve a képzős IV. osztály között. 1948-ban a minisztérium minden előzetes felmérés és tájékozódás nélkül elrendelte – a VKM. 160.950/1948. V. sz. rendeletével – a líceummal kombinált 5 éves tanítóképzés fokozatos megszüntetését. Ennek megfelelően az 1948/49-es tanévben a nyíregyházi fiúképzőben I. osztály nem indult, líceumi II. III. IV. osztályok, valamint tanítóképzős V. osztályok működtek. Az ötéves képzők funkcióját a nemrég alakult pedagógiai főiskolák vették volna át, de hamar kiderült, hogy ezek „nem tudják” a megnövekedett igényeket – az általános iskolák alsó és felső tagozatára alkalmas nevelők kiképzését – kielégíteni. Ezért visszaállították a középfokú tanítóképzést. 1949 szeptemberében a VKM. 1280-K-30/1949. IV. sz. rendeletével létrehozta a négyéves pedagógiai gimnáziumokat. Kettős feladatuk volt: egyrészt főiskolai, egyetemi tanulmányokra való előkészítés, másrészt az általános iskola alsó tagozatában való tanításra alkalmas, illetve óvodai nevelők képzése. A terv szerint a IV. évfolyamok év végén líceumi érettségit tettek volna, de a nagy tanítóhiányra való tekintettel a VKM. 1250-129/1949. V. sz. rendelete a líceumi IV. évfolyamok számára lehetővé tette, hogy a II. félévben tanítóképző intézeti IV. osztályokként folytassák tanulmányaikat. A IV. osztály befejezése után pedig az 1950/51-es iskolai évben a tanítóképző intézet átmeneti óra- és tanítástervű V. osztályának elvégzése után tehettek volna tanítóképesítő vizsgálatot. Ezt a rendeletet a miniszter azonban hatályon kívül helyezte, s elrendelte, hogy a IV. osztályt végzettek az 1950/51-es tanévben gyakorlóévre kötelesek menni. Ennek megfelelően 1950 szeptemberétől a IV. osztályt végzett tanulók tanítani mentek, s egyévi gyakorlat után tettek képesítővizsgát. Az egymást követő változásoknak az lett a következménye, hogy tanítóképzésünk visszasüllyedt arra a 4 éves középfokú szintre, amely már 1881-ben kiépült hazánkban. Az országos változásnak megfelelően az 1949/50-es tanévet a nyíregyházi intézmény I. II. III. pedagógiai gimnáziumi – tanítóképző tagozat – és IV. líceumi, osztállyal indította. A II. osztály a VKM. külön engedélyével, az intézmény teljessé tétele szempontjából nyílhatott meg. A második félévben lehetőség nyílt a IV. líceumi osztályt IV. tanítóképzős osztállyá átszervezni azok részére, akik megfelelő eredményeket értek el. Így a nyíregyházi fiúképzőben, a II. félévben 28 fővel folytatódott a képzés a IV. évfolyami tanítóképzős osztályok keretében. Ezt követően egy évre gyakorlatra mentek a IV. évesek, majd összevont érettségi és képesítő vizsgát tettek 1951 augusztusában. A pedagógiai gimnáziumok egy évig működtek, majd újra tanítóképzővé kellett őket átszervezni a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1950. évi 43. tvr. alapján. A rendelet kimondta, hogy a tanítóképző négyéves szakiskola, melynek érettségivel való lezárása után 1 éves tanítói gyakorlatra mennek a növendékek, s végül sikeres tanítóképesítő vizsga letétele után nyerhetnek tanítói oklevelet. Az 1950-51-es tanévben, a nyíregyházi intézményben a rendelet alapján megkezdték működésüket a tanítóképzős I–IV. osztályok. Az 1956-os októberi események következtében az iskolai munka folytonossága bizonyos időre megszakadt. A képzőben október utolsó és november első napjaiban, majd november végén összesen 3 hétig szünetelt a tanítás. A növendékek a nyíregyházi, október 26-i tüntetésen nem vettek részt, a tanárok zűrzavartól, provokációtól félve megakadályozták, hogy tanítványaik kimenjenek az utcára. Féltették a tanulók testi épségét is, akkor már nem is alaptalanul. Így is előfordult az, hogy 5 tanítóképzős növendéket indokolatlanul megvertek az utcán a rendőrök. A forradalmi események után a tanulólétszám változása nem volt jelentős, a tanítóképzőből kettő II. osztályos, egy III. osztályos és kettő IV. osztályos tanuló ment külföldre családjával. (A megyéből 32 tanuló.) A hiányzások óraátlaga a megyei alatt maradt 19 óráról 35 órára emelkedett. (A megyei 20 óráról 37 órára.) A tanári kar mindent elkövetett, hogy a megszokott tanítási-tanulási munkafeltételeket biztosítsa. Az ifjúság körében némi egykedvűség, kiábrándultság, csalódottság mutatkozott, és az általános munkafegyelemben még 1957 január-február hónapjaiban is érezhető volt az októberi események lelki hatása. A középfokú képzők megszüntetését és a felsőfokú tanítóképző intézetek létesítését a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1958. évi 26. sz. törvényerejű rendelete mondta ki. A rendelet értelmében 1959. szeptember 1-jén kellett megnyitni a felsőfokú tanítóképző intézetek kapuit. A fiú-tanítóképzőben ennek megfelelően egészen 1957 őszéig voltak tanítóképzős I–IV. osztályok. Az 1957/58-as tanévben I. osztály már nem indult, s a fokozatos kifutással a képzés átadta helyét a felsőfokú, főiskolai szintű tanítóképzésnek. 1957 szeptemberében, a nagy tanítóhiányra való tekintettel, érettségivel rendelkezők is engedélyt kaptak képesítés nélküli tanításra, s számukra 2 hetes „elindító” tanfolyamot rendeztek a nyíregyházi tanítóképzőben. Az év folyamán még két alkalommal tartottak részükre konzultációt, s a részt vevő 47 fő év végén először kiegészítő érettségi, majd képesítővizsgát tett. Ugyanakkor az érettségivel rendelkező tanulók számára párhuzamos IV. osztály indítását is engedélyezte a minisztérium. 150 fő jelentkező közül a felvételi után 62 fő kezdte meg a tanulmányait, egy tiszta lány- és egy vegyes osztályban. A tanulók év végén kiegészítő érettségit téve a többi negyedikessel együtt gyakorlóévre mentek, hogy egy év múlva tehessenek sikeres képesítővizsgát. A következő tanévben három ilyen osztályt indítottak, így összesen négy negyedik osztály volt.

Érettségi, illetve képesítővizsgájuk az előzőekben leírtak szerint zajlott le. Az 1959/60. tanévben az utolsó tanítóképzős negyedik osztály a Nyíregyházi Felsőfokú Tanítóképző Intézetben év végén érettségit tett, és a gyakorlóév után, 1961-ben képesítőzött. Ez az osztály volt az utolsó, mely Nyíregyházán középfokú tanítói oklevelet szerzett. Ezzel a középfokú tanítóképzés Nyíregyházán is megszűnt, de az 1958. évi 26.sz.elnöki rendelet elrendelte Nyíregyházán és még az országban tíz helyen a felsőfokú tanítóképzés megszervezését. A tanítóképzés folytonossága Nyíregyházán így nem szűnt meg.

Raffay Zoltánné 100 éve született a „tanítók tanítója” dr. Kiss Lajos

Neve „fogalommá” vált elődjével, Dohanics Jánoséval együtt, mindazok tudatában akik Nyíregyházán, előbb a Magyar Királyi Tanítóképző Intézetben, később Magyar Állami Tanítóképző Intézetben jártak középiskolában, s szereztek tanítói oklevelet. Azok is szívesen emlékeznek rá akiket érettségi után a Felsőfokú Tanítóképző Intézetben tanított. Élete során mindig mindenütt elmondta életfilozófiáját: a felnövekvő nemzedéknek teljesen tisztán kell látnia, s tudnia a haza-szeretet, az anyanyelv, a magyarság és erkölcsiség fogalmakat. Ezen fogalmak megismeréséhez jól felkészült tanítókra, tanárokra van szükség, s elsősorban a tanítóknak van igen fontos feladatuk, mivel a család, az óvoda után a gyerekek velük találkoznak úgy, hogy először „komolyan” tanulni is kell nekik. Ezért tettek meg mindent kollegáival együtt, hogy a szabolcsi kis településeknek megfelelő felkészültségű lelkes tanítókat képezzen a nyíregyházi, köztudatban „fiú tanítóképző – prepa”. Volt tanítványai, pályatársai mindig csak a legnagyobb elismeréssel szóltak, szólnak Róla, halála után nyolc évvel is. Számtalan jó tanácsára, tanítási órájára, óraelemzéseire, jó kedélyű diák összejövetelekre, találkozókra emlékeznek tanítványai – mostani nyugdíjas tanítók, tanárok, gyakorlóiskolai szakvezetők.

Nehéz, de tartalmas életpályát járt be, a magyar tanítóképzés egyik országosan is elismert, jelentős pedagógus egyénisége. 1910. április. 19.- én született Sarkadon (egykor Bihar, ma Békés megye) paraszti családban, Kiss Imre és Mózes Zsófia házasságából. A négy testvér közül, a kis Lajos volt a legfogékonyabb a tanulásra. Nagy hatással volt rá édesapja kiemelkedő irodalmi és vers ismerete. Sarkadon végezte a református népiskola négy alsó osztályát, majd ugyanitt a négy polgárit. A polgáriban már érdeklődéssel figyelte a magyar irodalom nagyjait, s egyre jobban foglalkoztatta munkásságuk alaposabb megismerése. Érdeklődéssel figyelte a magyar ifjúság sorsának alakulását, már 1923-ban előadást tartott „Az ifjúság és világháború” címmel. 1924. szeptember 1-jén került Nyíregyházi Magyar Királyi Tanítóképző Intézetbe. Emlékeiben a kis diák igen sok „gyaloglása” és „futása” élt, mert akkor a képző és az internátus a város négy különböző pontján helyezkedett el. Ezen kívül meghatottan emlékezett az elsőévesek Bethlen Gábor utca 17. szám alatti kis parasztházban lévő internátus öreg pedellus bácsijára, aki apai szigorral őrködött, hogy a kisdiákok azt tegyék, amiért szüleik elengedték őket a családi kötelékből. Képzős évei alatt továbbra is a magyar irodalom, majd a pszichológia és a neveléstudomány foglalkoztatták elsősorban. Önképzőkör elnöke volt, s felsőbb éves korában sokat foglalkozott kisebb diákok tanulmányi előmenetelének segítésével. Irodalom iránti nagy szeretete, igen sok Ady Endre és Arany János költemény megtanulására késztette.(90 éves korában is gyönyörűen idézett Arany J. Toldi című művéből, s nem feküdt le este, hogy ne olvasson belőle részleteket) 1928-ban a tanítóképzői önképzőkörön Makkai Sándor „ Magyar fa sorsa” c. könyve alapján előadást tartott Ady magyarságáról. Több dolgozatában foglalkozott a gyermeki lelkivilág megismerésének problémájával. Középiskolai tanulmányai és tanárai – akikről mindig hálával emlékezett meg: Aradvári Béla magyar nyelv és irodalom, Orbán András történelem, Dohanics János matematika, Bácsfalvi Antal ének-zene – életre szóló élményeket, elhívatottságot mélyítettek el benne. Tanulmányait szorgalmas és céltudatos munka eredményeként színjelessel fejezte be, s szerzett 1929-ben elemi népiskolai tanítói oklevelet. Érdeklődése, tenni akarása további tanulásra ösztönözték, s beiratkozott a szegedi Állami Polgáriskolai Tanárképzőbe: magyar nyelv és irodalom, történelem és kézimunka (szlöjd) szakra. 1929-től 1933-ig itt tanult és kiváló tanárokkal ismerkedett meg: Imre Sándor, Sík Sándor, Bartók György, Dézsi Lajos, Mester Sándor, Várkonyi Hildebrand , akik egyre jobban késztették a tudományos diákköri munkák végzésére, s hogy ismereteit mind magasabb szintre emelje. Nagy hatással voltak gondolkodására, s szakmai előmenetelére. A színjeles polgári iskolai tanári oklevelet úgy szerezte meg, (1933) hogy egyidejűleg rendkívüli hallgatója volt a Ferenc József Tudományegyetemnek is, ahol magyar irodalom, magyar költészet, magyar dráma és színjátszás tárgyakból vizsgázott kitűnően. 1933-tól rendkívüli hallgatója lett ez utóbbi intézmény Apponyi Kollégiumának. 1935-ben filozófia és pedagógiai szaktárgyak tanítására feljogosító tanítóképző-intézeti tanári oklevelet szerzett kitűnő minősítéssel. Mindig nagy tisztelettel és meleg szeretettel emlékezett vissza egykori tanáraira – akár csak képzős korában – akik megerősítették a magyar irodalom iránti rajongásában, akiknek is köszönhetően vált belőle a filozófiai és társadalmi erkölcs, a lélektan, a neveléstan, a családi nevelés jelentőségének lelkes, áldozatkész és tántoríthatatlan hirdetője. A szegedi évek és a termékeny kutatómunka elmélyítették haza- és népszeretetét, amely nála haláláig – rá különösen jellemző módon – a tanítói, a nevelői munka társadalmi megbecsültségének csökkenése és népességfogyása miatti szüntelen aggódásban nyilvánult meg. Hitt abban, hogy a népdalok, a népdaléneklés nemzetet és közösséget megtartó erő, amit gyakorolni kell. A paraszti gyökerek tápláló ereje – amely fáradhatatlan kertészkedéséhez és a szülőhelye iránti ragaszkodáshoz élete végéig energiát adott -, és az öröklött és megszerzett történelmi tapasztalat olyan hivatástudatot, tartást és felelősségérzetet ébresztett benne, amely lelki erények erőt adtak neki pedagógiai munkája pontos, lelkiismeretes végzéséhez akkor is, amikor a hatalom részéről ezekért dorgálás járt, elismerés helyett. Ezzel a magas szintű tudással felvértezve, Imre Sándor hatására, kezdte el pályáját a kiskunfélegyházi Állami Tanítóképzőben, ahol az összes pedagógiai tárgyak „gazdája” volt. (Itt tanítványa volt Kelemen László, akinek később munkatársa lett a debreceni KLTE Pszichológia Tanszékén, már tanítóképzői nyugdíjazása után.) Kiskunfélegyházán 1937. január 1.-ig dolgozott, majd a volt iskolájához, Nyíregyházára került a Tanítóképző Intézetbe, először óradíjas helyettes és bentlakó tanárnak. 1939-ben nevezték ki, a pedagógiai tárgyak előadója lett, s a háborús évek ellenére munkásságának nagyon termékeny időszaka következett: 1939 novemberében „Péterfy Jenő világnézete” című értekezésével bölcsészdoktori címet szerzett; dolgozatai jelentek meg a Magyar Tanítóképző, a Felsőoktatási Szemle, Magyar Pedagógia című folyóiratokban, melyek elsősorban pedagógiai, pedagógia-pszichológia, illetve pszichológia témájúak. Közben 1938-ban megnősült, feleségül vette Tatos Ilona tanítónőt, a nyírbátori református elemi iskola volt kántortanító-igazgatójának leányát. Házasságukból három gyerek született, akiket feleségével együtt példás odaadással, szerető gondoskodással, ugyanakkor hitüknek és értékrendjüknek megfelelően kellő szigorral is neveltek. Árpád, fizikus egyetemi tanár lett; Attila, belgyógyász - hematológus egyetemi tanár; Anikó vegyész-doktor. Dr.Kiss Lajos 1939-től 1946-ig Nyírbátorból járt be naponta tanítani Nyíregyházára.. Közben másfél évig katonáskodott, de sikerült rögtön a háború befejeztével hazakerülnie, s folytatni a tanítást. A IV. és V. éves hallgatóknak pedagógiai előadásokat tartott, látogatta a képesítő vizsga előtt állók tanításait. 1945 és 1951 között más intézményekben, óvónőképzőkben is óraadó tanár: Nyíregyházán, Nyírbátorban, Kisvárdán. 1947 elején részt vett a Vallás és Közoktatási Minisztérium gyakorlati lélektani képzésén. Ezt követően nagy erővel – már régebbi tervei szerint – a Nyíregyházi Református Tanítóképző Intézet igazgatójával, Porzsolt Istvánnal, megszervezték a városban az Állami Gyermeklélektani Állomást, s azt nagy odaadással működtették, 1949-ig. 1949-ben kinevezték a Nyíregyházi Állami Tanítóképző Intézet igazgatójává. Volt tanárai közül sokan beosztott kollegái lesznek: Aradvári Béla, Dohanics János, Bácsfalvi Antal – s nagyon lelkes, hivatásukat szerető, s hivatásukra alaposan felkészítő nevelői gárdával dolgozik együtt, a középfokú képző megszűntéig. Igen sokat foglalkozott azzal, hogy rátermett fiatalemberek kerüljenek a pályára. Maga is átélte, hogy mit jelent kiemelkedni a családból, tanítóvá lenni. Mint igazgató, a hatékonyságra törekedett: jól tervezett, hangsúlyozott oktatási célok; működő értékelési rendszer; az iskolai programok koordinálása; rendezett, békés légkör; a tanárok támogatása és magas elvárások a tanárokkal és a diákokkal szemben. Fontosnak tartotta, hogy a jelöltek alkalmassági vizsgán essenek át: pedagógiai szituációk elé állították először a felvételizőket, s miután ezt megoldották, kérték számon elméleti ismereteiket magyarból, matematikából. Ismerni és énekelni kellett tudni magyar népdalokat, valamint egészséges, edzett lelkületűnek kellett lenni. Igyekezett a tanítójelöltekkel elfogadtatni, amit saját magára is kötelezőnek érzett: a tanítói – tanári pálya nem egyszerűen foglalkozás, hanem valami magasabb rendű motivációra való késztetés, hivatástudat. Szeretni és megnyerni kell a diákot, a tudás vágyát fel kell kelteni, s ehhez minden motivációs bázist meg kell mozgatni. Vallotta, hogy a hivatástudat meghatározza a tanári testület erkölcsi magatartását, összefogását a felnövekvő nemzedék nevelése, tanítása érdekében. Emberségre nevelt. Váci Mihály, Nyíregyháza szülöttje, neves költőnk, a tanítványa volt, élő kapcsolatot tartottak a költő haláláig, a „Tanító munkája” c. folyóiratban a következőket írta: „Kiss Lajos Tanár Úrtól nemcsak a pszichológiát és a filozófia szeretetét tanultam meg, hanem az emberséget is.” Azt is nagyon fontosnak tartotta, hogy az Intézethez tartozó gyakorlóiskola pedagógusai u.n.”gyakorlóiskolai vizsgát” tegyenek. Ezt a nézetét később a felsőfokú képzésben is hangoztatta, sőt a külső iskolai gyakorlatot vezető tanítóknál is fontosnak tartotta volna, de legalább a megfelelő felkészítésüket, erre a speciális munkára. Büszke volt tanítványai sikerire: Váci Mihályéra, Czine Mihályéra, aki nagyhatású irodalomtörténész volt, Nagy Károlyra, aki Amerikában tanított pszichológiát és nyelvészkedett, B. Papp Jánosra, Sárdi Bélára, Papp Józsefre, akik később szintén a pedagógia, illetve a pszichológia tanárai lettek, s vele együtt már a Felsőfokú Tanítóképző Intézetben tanítottak. Amikor 1958-ban életre hívták a felsőfokú óvó- és tanítóképző intézeteket, még három évig oktatott Nyíregyházán. Ezt a tevékenységét 1979-ben a Bessenyei – emlékplakett átadásakor így értékelték: „a megye első felsőfokú oktatási intézményét szépen kialakított útján 1959-ben elindította és vezette.” Nyíregyházáról 1962. február elsején meghívták a Debreceni Felsőfokú Tanítóképző Intézet pedagógiatudományi szakára vezető tanárnak. Tevékenyen vett részt a felsőfokú tanítóképzés alakulásának vitáiban, szervezésében, reformjával kapcsolatos bizottságok és ülések munkáiban. Egy 1969-ben, a Tanítóképzőben tartott Anyanyelvi konferencián a nyelvi nevelés fontosságáról tartott előadást, többek között ezeket mondta: „Elsődlegesnek érzem a nevelés folyamatában az anyanyelvi nevelést, mint mindennek az alapját, mely nem kizárólagosan csak az anyanyelvi órákon valósítható meg. A nyelvi nevelést úgy kell megtervezni, megvalósítani, hogy a gyermek a nyelv segítségével képes legyen megismerni a világot, és képes legyen gondolatait, érzéseit a legváltozatosabb módon kifejezni. Első és legfontosabb, hogy a kisgyermek olyan környezetben éljen, amelyben megfelelő nyelvi mintát kap, s amelyben lehetősége van gyakorlásra is; a nyelvi készségek fejlesztésére. A nyelvi nevelés nem az iskolában kezdődik, hanem elsősorban a családban, majd azután folytatódik az óvodában és az iskolában. A családi légkörnek kiegyensúlyozottnak kell lenni! A gyermek beszélni a felnőttől tanul. A környezetében élők beszédét figyelve, ebben a kommunikációs kapcsolatban a hallottakat, látottakat utánozva, a folyamatban való aktív résztvevőként sajátítja el a kisgyermek a viselkedési formákkal a nyelvet is. Tapasztalatokat gyűjt, megfigyel minden mozzanatot, mely egyre előbbre viszi a világ közvetlen és közvetett megismeréséhez. A kezdeti szakaszban utánzással megtanult szavak mellett egyre gyakrabban alkot ő maga is szavakat, s alkalmas kifejezéseket más szituációra is. A szókincs gazdagodásával, a nyelv iránti fokozott érzékenységgel válik képessé a gyermek arra, hogy a sok összegyűlt tapasztalat alapján leszűrje a maga elképzeléseit a nyelv grammatikai felépítésére. Természetesen ezek az általánosítások sokszor hibásak, de a mi feladatunk, az iskola feladata a hibás nyelvi beidegződések megszüntetésével a kifejezőképességek és a gondolkodás fejlesztésével az aktív műveltség gazdagítása és az általános műveltség alapozása, a személyiség fejlesztése. A személyiség fejlesztését a nevelés folyamatában valósítjuk meg. A komplex nevelési folyamatban a legfontosabb eszköz a nyelv, amely integrálja az ismereteket és az ismeretszerzés folyamatát is. A nyelv, az anyanyelv, minden népnek egyik legféltettebb kincse. Azt a nyelvet, amit megtanultunk és megtanítunk, az ősök hosszú sora alakította olyanná, hogy alkalmas legyen a nemzet és az egész emberiség kultúrájának, történelmének, technikai vívmányainak megismerésére, elsajátítására, az ismeretek, élmények megőrzésére és a tudományok, a technika és társadalom továbbfejlesztésére. Ezért mondjuk, hogy a nyelv, az anyanyelv minden műveltség alapját jelenti. Minden ember számára a saját nyelve, az anyanyelv a legszebb, a legcsodálatosabb, mert gondolatait, érzelmeit, vágyait a legtökéletesebben, a legszebben ezen tudja kifejezni, megérteni; ennek birtokában képes a legkülönbözőbb értékeket, a tudomány és a kultúra értékeit megszerezni és továbbfejleszteni. Ezért van nagy felelősségünk az iskolában, ezért jelent nagy feladatot a nyelvi nevelés, az anyanyelvi készségek, képességek fejlesztése annak érdekében, hogy minden felnövekvő fiatal tudatosan használja anyanyelvét szóban és írásban. Az alsó tagozaton különösen nagy felelőssége van a tanítónak, hisz ő az, aki megkezdi a tudatos nyelvfejlesztő munkát, a nyelvi nevelést. Tevékenysége kétirányú feladatot jelent. Munkájának első és központi feladata a nyelvhasználat fejlesztése, a beszédértés és beszédközlés képességének és az erre alapozott olvasás és írás tanulásának az irányítása és a képességek és készségek fejlesztése. Ezzel párhuzamosan fokozatosan, az életkori sajátosságokat figyelembe véve a nyelvről való ismeretek tudatosítását is megkezdi, hogy a nevelés eredményeként a gyermek képes legyen a nyelvhasználat normáinak megfelelően helyesen, a magyar köznyelv törvényeit alkalmazva beszélni és írni. „El kell érni, hogy a tanuló szóbeli közlése és írásbeli szövegalkotása legyen igényes, árnyalt és választékos – egyéni!” Az egységes pedagógusképzés érdekében is rengeteget tevékenykedett, „címzetes főiskolai tanári” címét is ezért a munkáért kapta 1973-ban. A debreceni Tanítóképző Intézetből, a későbbi Kölcsey Ferenc Tanítóképző Főiskoláról (amely 1992-ben visszakerült a református egyház kezelésébe) vonult nyugdíjba 1976-ban, de úgy, hogy egyik volt tanítványa, Dr. Kelemen László professzor meghívására 1975-től már a debreceni KLTE, a professzor által létrehozott Pszichológia Tanszékén, tartott fejlődés-lélektani előadásokat és szemináriumokat vezetett. (Átjárt tanítani ugyanezt a tárgyat a Nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolára is.) Kelemen László irányításával 10 éven keresztül szerkesztette az „Új nevelés” c. könyvet, melyben módszertani kérdésekkel foglalkoztak az óvodáskortól az egyetemig bezárólag. Összefüggésében vizsgálták az óvó - tanító és tanárképzés feladatait, problémáit, s próbálták megörökíteni a képzés hagyományait. Innen vonult végleg vissza az aktív oktatói pályáról 1985-ben. Az 50 évig tartó tanári tevékenység kezdete és vége között „éppen 100 szemeszter munkája, öröme és küzdelme torlódott össze” emlékezetében, de nemcsak az övében, hanem a több mint 7000 tanítványéban is. Nevezetes tanárok, nevezetes tanítványok sokasága bukkan elő a kavalkádból, tanúsítani a kort és gazdagítani a nagy ívű tanári pályát. Nemcsak mondta, írta nézeteit, hanem maga is úgy cselekedett és nevelte az ifjúságot. Az ötven év alatt, tudományos munkássága is igen gazdag és termékeny. A Tanítóképző Intézetek Országos Szakbizottságának tagjaként számos cikket írt, előadást tartott a képzés magasabb szintre emelése érdekében. Pszichológiai tartalmú előadásaival magával ragadta hallgatóit. Tizenegy éven keresztül szerkesztette a Tanítóképző Intézetek „Tudományos Közleményei” című lapot. Dr. Kiss Tihamérral közösen szerkesztették a Tanítóképző Intézetek számára a „Fejlődéslélektan” c. tankönyvet. (1974) Ennek elismeréseként megkapta a „Munkaérdemrend Ezüst Fokozata” kitűntetést. Kétszer kapta meg az „Oktatásügy Kiváló Dolgozója” elismerést. (1955; 1970) TIT – ban végzett tevékenységéért 1979-ben megkapta a „TIT Aranykoszorús” jelvényét, nyugdíjba vonulásakor a „Munkaérdemrend Arany Fokozata” kitűntetést.

Érdeklődése az oktatásügy iránt szinte haláláig nem szűnt meg: eljárt előadásokra, hozzászólt, érvelt, olykor vitatkozott. Hitte, hogy a nevelésben vetett bizalma nem volt hiábavaló. Tanítványai sokasága tekintette példaképnek emberségét, tudását és pedagógiai elkötelezettségét. Méltán mondhatjuk, hogy a „TANÍTÓK TANÍTÓJA” volt.

Forrás: -Pedagógiai lexikon II. kötet.(Akadémiai Kiadó, Bp. 1977. -Raffay Zoltánné: „A tanítók tanítója, avagy Dr. Kiss Lajos nyugalmazott Tanítóképzői intézeti igazgató 85 éves. (Pedagógiai Műhely, Nyíregyháza, 1995 II. sz) -Gaszner Ferencné: Arcképvázlat. (Pedagógusok Arcképcsarnoka 2004. Karácsony Sándor Neveléstörténeti Egyesület, Debrecen.) -Személyes kapcsolat, beszélgetések.

Dr. Madácsi Mária: Útravaló

A több évtizeddel ezelőtti történésekre emlékezve, az akkori iratokat átnézve kezembe került az első gyakorlóiskolai tanítói munkámról készült jellemzés. Ebben egy jellemző mondat: tanítványból kollegává lett… Milyen hatások alakítottak abban, hogy életem és foglalkozásom az iskola világa lett? A középiskolai években már tudatosan figyeltem a mintaadó tanáraimra. A Kölcsey Ferenc Leánygimnázium a középfokú tanítóképzőkből nőtt ki. Az első épülete a tanítónőképző helyén, a régi Leánykálvineumban volt, majd örökölte az állami tanítóképző épületét a Széchenyi utcán. A „hely szellemén” túl érvényesültek a tanítóképző legjobb hagyományai, mivel a tanári kar nagy része a két intézetből szerveződött. Megéltük a személyességet, az egyéni sorsokért, fejlődésért, pályaválasztásért való felelősségüket. Ekkor találkoztam először Porzsolt István és B. Papp János tanárurakkal, akik a gimnáziumban a 3. évfolyamon logikát és lélektant tanítottak. Nagy szerepük volt abban, hogy velem együtt az osztályunkból heten a Felsőfokú Tanítóképző Intézetben folytattuk tanulmányainkat. A tanárképzés felsőfokúvá válásában sokan aggódtak amiatt, hogy a képzésben túlsúlyba jut az ismeretközpontúság a mesterségbeli tudással szemben. Azóta ismert és a vizsgálati eredmények is alátámasztják azt a közkeletű vélekedést, amely szerint a főiskolai tanító- és tanárképzés gyakorlat-orientáltabb, mint az egyetemi szinten folytatott tanárképzés. Azt is ismerjük Szabó József főiskolai tanár elemző munkájából, hogy a régi tanítóképzős tanárok fenntartással tekintettek a közép- és általános iskolákból érkező tanárokra a Felsőfokú Tanítóképző Intézet tanári karának kialakításakor. Tartózkodásuk alapja az volt, hogy az új kollégák azonosulnak-e a tanítóképzés céljaival, meg akarják-e tanulni a tanítóképzés sajátosságait, amelyeket hosszú évtizedek alatt kikristályosított a magyar tanítóképzés tanárnemzedéke. Kiss Lajos tanár úr is azokhoz tartozott, akiknek életútja és munkássága a tanítóképzésről szól Megélt élményei és ismeretei voltak a középfokú tanítóképzésről, amelyben nevelkedett, s alapozódott hivatástudata. Személyes és szakmai fejlődésében, életében ki sem került a tanítóképzés vonzásából. Hiszen a polgári iskolai tanári oklevél mellett megszerezte a filozófiai és pedagógiai szaktárgyak tanítására feljogosító tanárképző-intézeti tanári oklevelet, majd bölcsészdoktori címet szerzett. Tevékenységének terepe a falusi, tanyai iskoláktól a főiskolai, egyetemi katedráig terjed. Mi az, amit főiskolai hallgatóként, tanítványként ebből észleltem: Legelsősorban a hitelesség. Amit mondott azt érvelően, meggyőződéssel tette. Megőriztem emlékezetemben, ahogyan mondanivalóját kezdte: Kérem szépen… – így vezette be. Tudtuk, hogy személyes tapasztalattal, gyakorlatban megismert és kipróbált, bevált történetet fogunk hallani. Ilyen magyarázatok szóltak: a gyerekekről, a tanítói munkáról, az órai felkészülésről. Akkori tudásommal nyilván nem tudtam megfogalmazni azt, amit ma már jól értek: a magas szintű szakmai felkészültséget, amit személyes tulajdonságaival közvetített. Ezekben kiderült jóindulata, elfogadása, közvetlensége, elvárása és hatásos kommunikációja. Személyes élettapasztalatán túl történeteiben felismertük a családjából vett példákat is. Részben magunkra is vonatkoztattuk, mert hiteles volt abban is, ahogyan megoldotta a szülő-gyerek konfliktust, ahogyan kiderült a korosztályunk ismerete. Azóta tudom, hogy az oktató-nevelői munkáján túl gyermekismeretét erősítette lélektani képzettsége és az általa Nyíregyházán megszervezett Állami Gyermeklélektani Állomásban szerzett gyakorlati tapasztalata. Mi is vallhatjuk Váci Mihállyal: „… nemcsak a pszichológiát és a filozófia szeretetét tanultam meg tőle, hanem az emberiséget.” Pályaalakulásomat, saját hivatásomat elemezve ma már meg tudom fogalmazni a régi tanítóképzős tanárok személyiségének sajátosságait. Ezek a tulajdonságok: a magasszintű szakmai, módszertani felkészültség, amely egyben sokoldalú műveltségen is alapult. Ez utóbbi abból állt, hogy alapismereteket, a tudás alapozását végezték kisgyermekek és felnőttek körében egyaránt. Valószínű, hogy sokkal több visszajelzést kaptak gyermektől és szülőktől. Ez az érzelmi hatás és kölcsönösség hozzájárult hivatástudatukhoz. Valóban megélhették, hogy egy közösség „mindenesei”. Kiss Lajos tanár úrban a hitelesség, hivatástudat mellett felismertem az erőt, kitartást és fegyelmezettséget. Azoknak az embereknek a kiváltsága ez, akik saját erejükből, kitartó, céltudatos munkával érték el rövid- és hosszú távon sikereiket. Saját erejükből szerezték meg képzettségüket, műveltségüket. Az erő, a belső gondolati fegyelem, a megjelenésében is tapasztalható tartás hatott ránk. 51 éves, amikor tanított ereje és tapasztalatai kiteljesedésében dolgozott.

Tudom, hogy sokunkra hatott a „tartása”, küzdésre kész ereje, hiszen az új felsőfokú intézet több hallgatónak adott esélyt a továbbtanulásra. Azoknak, akik az akkori politikai viszonyok között nem voltak támogatottak. Amikor megismertem munkásságát igazolódott, hogy ezekben az időkben is szívósan kiállt a pedagógiai munka fontossága mellett. Széles látókörével és érvelő magatartásával őrizte a hagyományokat, a gyermekközpontúságot.

Oktató- nevelő munkájának lényegét így fogalmazta meg: „A pedagógia tudománnyá emelésének egyik jelentős mozzanata annak tudatos felismerése, hogy a nevelésnek, oktatásnak a pszichológia körében tárgyalt jelenségeket, törvényeket kell figyelembe vennie, ha céljait el akarja érni.” Ez az útravalóm, hiszen hivatásom az iskola világához köt, s benne központi szerepe van választott szakmámnak, a pszichológusi munkának.

Bartha Dénes: Tanárom, osztályfőnököm dr. Kiss Lajos

Megtisztelő számomra, hogy itt és most emlékezhetek volt osztályfőnökünkre, a mindig következetes tanárra, a jó humorú emberre, dr. Kiss Lajosra. 1944-ben Nyíregyházán ért a „felszabadulás”, mert minden nyáron valamelyik testvérem mindnyájunk keresztanyjának, édesanyám nővérének, aki özvegyasszony volt, s egyedül élt Sóstóhegyen, segítettünk a szőlőjében kapálni és permetezni. A málenki robot után jelentkeztem a nyíregyházi akkor összevont fiú és leány Tanítóképzőbe Dohanics János igazgató úrnál. Csak egy levelezőlappal tudtam igazolni, hogy édesapám beíratott a kolozsvári – mert akkor ott laktunk,- Tanítóképző II. évfolyamára. Ezt Dohanics igazgató úr elfogadta. Szüleimről és testvéreimről semmit sem tudtam. 1945. február 24-én hazamentem Kolozsvárra, ahonnan augusztus 30-án kitelepítettek bennünket, mint magyar állampolgárokat. Nyíregyházára jöttünk, s itt települtünk le. Ekkor ismertem meg dr. Kiss Lajost, mint osztályfőnököt. Kevés olyan tanárember van, aki a növendékeit kollégájának tekinti, s minden lehetőséget megragad, hogy azzá is neveljen bennünket. Nem volt olyan hónap, hogy a hadifogságból hazajött kortársainkkal ne gyarapodott volna osztályunk. Ezeket a fiúkat az osztályfőnök, és a tanárok nagy többsége segítette, hogy felzárkózzanak az ittlévőkhöz. Akkor még nem volt korrepetálás, de segítés az volt. Nagyszerű tanáraink voltak. Igazi pedagógusok. S ha netán valami rosszat tettünk a tűzre, mert ugye fiatalok is voltunk, Lajos bácsi segített elsimítani azt. Sokan voltak bejárók közöttünk. Ők mondták, hogy Lajos bácsi kihasználta az utazás hosszú idejét, -mert ő is bejárt Nyírbátorból, - még az írásbeli feladatokban is segítette őket. A gyermeklélektant úgy tanította, hogy azt mindenki szinte szájtátva hallgatta. Sokszor eljött egy-egy kistanítói tanításra. Azok a buzdító szavak, amiket ő „bírálatként” mondott, sokunkat végleg az iskolához kötötte. Elmondta ő a hiányosságokat is, de azok soha nem voltak sértőek.

Arra nagyon vigyázott, hogy a dicséretből mindig több legyen. Nevelésünknél elsősorban a hivatástudatot, a választott pályát élethívatásnak tekintette. Nagy felelősséggel beszélt a tanítás értelméről, a tanítás céljáról, a magyar fiatalok korszerű, de hagyománykövető képzéséről. Félve és megilletődve mentünk el az első ötéves találkozó előtt meghívni tanárainkat, s az osztályfőnököt, hogy tiszteljenek meg bennünket jelenlétükkel a találkozón. Nagyon sok tanár és az osztályfőnök jött el s hallgatta végig a beszámolóinkat az eltelt öt évről. Ez után minden ötödik évben megrendeztük a találkozót, s mindegyiken jelen volt a sajnálatos haláláig dr. Kiss Lajos osztályfőnökünk is. A hangulatot az ő szép nótájával teremtettük meg: „Nád a házunk teteje, teteje”… de sokszor elénekeltük, mert ugye azt érzéssel kell énekelni mondta. Sárdi Béla magyar-történelem szakos fiatal tanárt az osztályfőnökünk helyettesének is tekintettük. Sárdi Béla fedezte fel Czine Mihály tehetségét, s egyengette útját az egyetemre, az Eötvös Kollégiumba. Sárdi Bélának is Kiss Lajos volt az osztályfőnöke, Kiss Lajost viszont tanította Dohanics János szintén itt a tanítóképzőben. Micsoda folyamatosság volt ez. Találkozóinkon mindig szóba kerülnek volt tanáraink, s még soha sem hallottam, hogy valaki haragudott volna egyre is, szerető szavakat annál többet lehetett. Osztályfőnök volt ő, aki mindenkiről tudott mindent. Folyosói beszélgetések alkalmával érdeklődött a család iránt, s ezt ő megjegyezte. Később újra érdeklődött felőlük. Mint osztályfőnök, példaképünk volt. Megjelenésével, öltözködésével, beszédével példát mutatott nemcsak a tanítványainak, hanem a kollégáinak is. Mindig nagy tisztelettel és meleg szeretettel emlékezett vissza egykori tanáraira. A termékeny kutatómunka elmélyítették haza- és népszeretetét, - rá különösen jellemző módon – a tanítói, a nevelői munka társadalmi megbecsülésének csökkenése és a népességfogyás miatt szüntelen aggódásban nyilvánult meg. Tanítványai között több híres ember lett. Volt évfolyamtársunk Czine Mihály, irodalomtörténész, a másik pedig a nyírségi tanyavilágból felemelkedett, népi indíttatású, forradalmi hevületű költő, Váci Mihály. Nyugodtan kimerem jelenteni, hogy a tanítóképző valamennyi tantárgyát képes lett volna magas szinten oktatni. Soha nem dicsekedett az elért szakmai eredményeivel, könyveivel. A Nyíregyházi Tanárképző Főiskola megalakulásakor a régi 12-es iskolában tanítottam, melyet gyakorló iskolává minősítettek. Szakvezető tanár lettem. Végtelen nagy boldogság uralkodott el rajtam, hogy nyomdokába léphettem volt osztályfőnökömnek. Ezt csak tetőzte az első bemutató tanítás. Nemcsak az osztályomat, hanem a főiskolásokat is taníthattam. Így lett a példaképből megtestesült valóság. Hogy tudott örülni sikereinknek. Czine Miska előlépéseinek, könyveinek, szerepléseinek. Amikor megkaptam a Beke Manó díjat 1968-ban, megölelt és megcsókolt, azt mondta, büszke vagyok Rád! A mi osztályunk 1948-ban végzett, most 62 év távlatából visszatekintve hálásak vagyunk tanárainknak, különösen dr. Kiss Lajosnak, volt osztályfőnökünknek, aki magas szintű felkészültségével, példamutató magatartásával, kiváló oktató-nevelő tevékenységével segített bennünket abban, hogy 40 évig lehettünk ezen a rögös, de mégis örömteli pedagógus pályán.

† Dr. Kiss Lajos hozzászólása (részletek) Elhangzott: ÖSSZEFOGÁS A MAGYAR OKTATÁS ÜGYÉBEN című tanácskozáson Debrecenben, a Református Kollégium dísztermében, 1996. február 24-én

„….. úgy érzem, hogy nekem hozzá kell szólanom. Persze nem is tudom mivel magyarázni, talán azzal, hogy ami itt elhangzott, én azzal hosszú pedagógiai utam során sok vonatkozásban találkoztam.” „..… 50 évig tanítottam, ….. és kérem szépen, ismerem a tanítóképző csínját-bínját, 1923/24-től egészen napjainkig. …. az egyetemen is tanítottam általános- és fejlődéslélektant, pedagógiát, és egyáltalán a pedagógiai tárgyaknak minden részét, neveléstörténetet, módszertant, a számtantanítás módszertanát, a testnevelését, stb. ” „Régen ez úgy volt, hogy a tanítóképzőbe úgy kerülhetett be valaki, ha elvégezte az Apponyi-kollégiumot. … én elvégeztem. Azóta aztán volt annak más neve is, mindenféle, de ma is hiányolom azt, hogy sok mindenre felkészítik az embereket, de pl. ilyen speciális feladatra - mint a tanítóképző meg a tanárképző - külön nem készítik fel. …..” „…... ami most itt folyik ( t.i.: tanácskozás a magyar oktatásról Szerk.), az lényegében egy nagy dolog. Az benne a nagy dolog, hogy …... mi a tantervről beszélünk. Persze meg kell nyomban mondanom, hogy amikor először olvastam - az első változatát - ennek a tantervnek, akkor nyomban éreztem, hogy ebből valami nagyon hiányzik. …..... és ma is azt mondom, hogy még az elnevezés sem jó. Éspedig: nem NAT-nak kellene nevezni, hanem Nemzeti Alap-, Nevelési- és Oktatási Tantervnek! ” „És ez tulajdonképpen a fő problémám, hogy amit én elolvastam ezekből a tantervekből, abból pontosan a nevelés hiányzik. ” „Oktatni oktatunk persze, ez egy nagy dolog és szép dolog, és nem akarom azt mondani, hogy ennek nincsen vonatkozása a neveléssel, …..........mert hiszen lényegében egész életünk nem más, mint a társadalomról és a világról kialakított képünk, …..... de ehhez hozzájárul egy értékrendszer is. És ez az értékrendszer, ez hiányzik tulajdonképpen ebből a tantervből, amit nagyon szívesen hallottam ma is azoktól, akik és ahogyan ehhez a kérdéshez hozzászólottak …..” „….. kérem szépen, én be vagyok oltva a pedagógiai méreggel, valami szerrel, pedig nekem már nem kellene ezzel foglalkoznom, ….... de nem tudom megállani, hogy ne beszéljek róla. Ahogy szokták mondani, valaki csak ebben gondolkozik, valaki cs

Oldal: 100 éve született dr. Kiss Lajos, a nyíregyházi tanítóképző igazgatója
A Magyar Pedagógiai Társaság Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tagozata - © 2008 - 2024 - pedagogiaitarsasag.hupont.hu

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat